Régóta szemezek a gondolattal, hogy blogot írjak én is, mint annyian mások, s kinyilvánítsam végre véleményemet, mert véleményem aztán van! S gondoltam is magamban sok mindenről sokat, ám merszem kinyilvánítani mégsem volt…halkan hőbörögtem, Bödőcsöt idézve kummogtam magamban, azzal a sejtelemmel, hogy pedig én aztán tudom a tutit…s megmondanám, ha kérdeznék, de senki nem kíváncsi rám! S még kissé meg is voltam sértődve…Na jó, az is közrejátszott, hogy vártam dolgaim alakulását, mert milyen fodrász az, akinek folyton kócos a haja?! Vajon lenne e a vendégeknek bizodalma hozzám?! Hát elkezdtem fésülködni, s ahogy egyre kisimultabb lett a hajam, úgy kócolódtam belül…Vártam az alkalmas pillanatot, mikor állhatnék elő „világmegváltó” gondolataimmal, s most, hogy lassan végképp nem tudok felmutatni semmit…pont most érzem elérkezettnek az időt…
Szégyenkezhetnék…itt vagyok 30 akárhány évesen, rég felnőttnek számítok társadalmunkban, s még ha „gyenge” nő is vagyok, feministáink áldozatos munkájának köszönhetően elmondhatom, elvileg esélyem van egy önfenntartó életre, melyben a magam ura is vagyok egyben…
Voltam férjnél, tudom, milyen az, amikor más az „urunk és parancsolónk”, milyen az asszonyszerep, bár nyilván nem az ideálisat éltem meg, bár az ideális is mindenkinek mást jelent…a lényeg, hogy –bár azóta megjött A FÉRFI az életembe – most újra azon a ponton vagyok, hogy esélyt kaptam megteremteni magamnak az életem, mert bár Ő ideális, vagy talán éppen ezért, nem teszi meg nekem, helyettem…
Anélkül, hogy beleragadnék a részletekbe, tavaly elértem azt a pontot a házasságomban, mikor rájöttem, nem tudok megelégedni azzal a szeretetformával, amit kapok, másra, többre vágyom, s bár nem volt állásom, félre tett pénzem, gazdag rokonaim, barátaim, üres nyaraló a Balatonnál, úgy határoztam, elválok. Hosszas mérlegelés előzte meg döntésem, amely barátok és rokonok meghökkenését váltotta ki, hisz teljességgel ésszerűtlen volt, és felettébb kockázatos, hiszen egy gyönyörű leánygyermekkel rendelkezem…igazából Ő volt minden vagyonom (akkor is)…de éreztem, hogy mennem kell, s bár nem láttam a következő lépést, csak abba tudtam kapaszkodni, hogy bizony a Jóisten megsegít…A Jóisten…igen…leszögezném, nem vagyok templomba járó hithű katolikus, nem tartozom egyik felekezethez sem hivatalosan, s azt sem állítom, én feltaláltam egy újat, amihez bárki másnak érdemes kapcsolódni…Van egy sajátos hitem, miszerint kell hogy legyen valami mélyebb oka ittlétünknek, mint hogy – s most vulgáris leszek, érzékeny lelkűek ne olvassák – eszünk, alszunk, szarunk, dolgozunk…s persze szenvedünk…ja, és közben elcsíphetünk egy két elviselhető pillanatot…bár innen nézve – mert sokan élnek így – nem értem, mért félünk a haláltól?!…de ezt talán majd máskor…vagy sose…ki tudja, eszembe jut e újra ez a letett szál…
A „történetet” folytatva, elhatározásom megingathatatlan volt, így októberben beadtam a válópert, s az első tárgyalást követően megkönnyebbülten néztem rá majdnem ex férjemre, s végre tudtam szeretni őt olyannak, amilyen…Viszonylagos nyugalomban teltek a napjaink…s aztán jött Ő…..A lányregények rózsaszín habos leírásai ehhez képest mind nyúlós-ragacsos vattacukrok…A bensőmet kavarta fel először, legmélyebb vágyaimat testesítette meg, úgy hogy sose mondtam ki őket…S még így is féltem Tőle, de az első érintés után tudtam, nincs visszaút…és hiába próbáltuk lassítani, nem lehetett…a lavina elindult, s magával sodort mindkettőnket. Ő lett a megoldás a problémára, hova költözzek…az egyik tarthatatlanná vált, s magától értetődő volt, hogy akkor oda…8 hét után…Megadták a következő lépést, még ha ezt nem is éreztük ésszerűnek…egyikünk se igazán…
S most jött el a pillanat, mely újabb lépésre kényszerít…S aki ezt megteszi velem, A FÉRFI…s bármennyire is hülyeségnek tűnik sokszor szememben is ez a gondolat, azt hiszem, sosem szerettek még ennyire, azzal, hogy „kiválnak” az életemből, hogy helyet hagyjanak benne nekem…
Nem az útjaink válnak el, s nem is mi magunk…csak teret kell adni a másiknak, hogy eltemesse, amit el kell, s kitárhassa szárnyait…ehhez tér kell…Hát, engem most „kilöktek a fészekből”…másfél hónap múlva el kell hagynom ezt az albérletet, nélküle, s jelenlegi keresetem nem elég ahhoz, hogy fenntartsak belőle egy albérletet, és saját magunkat….
S ez az a pillanat, mikor úgy döntöttem, vagyok annyira lenn, hogy bátran elmondhatom, mit gondolok, hiszen már nincs vesztenivalóm….és már tudom, a tutit nem fogom tudni megmondani…mert nem tudhatom…se én, s te, s valaki más…adhat egy írás egy érzést, hogy nem vagy egyedül…előbbre lökhet, ha arról hallasz, valaki más is küzd azzal a problémával, amivel te…s így nem vagy annyira egyedül…megoldani nem fogja helyetted, de talán adhat egy lökést, egy kósza gondolat befurakszik a fejedbe és hozzásegít valamihez…s akkor már megérte…ennél többet nem is szeretnék….
Kommentek